Tornai vár
é.sz. 48.611239
k.h. 20.874002
Mutasd az utat – Turňanský hrad, 044 02 Turňa nad Bodvou
Megközelítés autóval: Az E58-as útra Rozsnyó irányába fordulva, Somodi és Torna települések érintésével megközelítőleg 15 percen belül érhető el a 14 kilométerre fekvő település és a felette kimagasló vár, pontosabban annak maradványa.
A várat 1357-ben Nagy Lajos király engedélyével a Tornay fivérek építették. A Gömörből a Szepességbe vezető útvonal védelmét látta el, később Torna vármegye központja lett. A 15. században husziták ostromolták a várat, majd a század vége felé Mátyás király vette át az uralkodást, ekkor került az ő keze alá a vár irányítása is. A várat később átépítették, új ágyútornyokat és rondellákat alakítottak ki rajta. A várat a kurucok többször is elfoglalták és innen irányították az elnyomó Habsburg-ellenes felkeléseiket, melyek évekkel később a vár vesztét jelentették. A vár védműveit 1685-ben császári parancsra lerombolták, azóta egyre romosabb állapotba került. Utoljára az 1848-as szabadságharcosok találtak benne menedéket, de egy tűzvész a várat végleg lakhatatlanná tette. Szinte teljes lerombolását a II. világháborús események okozták. Torna vára jelenleg a Kassa és Rozsnyó közti főútvonal egyik meghatározó pontját képezi.
Surovec Róbert, a Castrum Thorna polgári társulás alelnöke: Már a felvezető út önmagában véve is élményekkel teli: gyönyörködhetünk a sziklákba vájt keréknyomokban, melyeket évszázadokon keresztül az erre közlekedő ló vontatta kocsik alakítottak ki; a tavaszi és nyári hónapokban pedig megcsodálhatjuk a tornai vértőt – azt az egyedi sárga növényt, amely csak itt virít. Odafenn, az omladozó falak között sétálgatva, mindenkit kivétel nélkül megcsap a történelem szele. A lebilincselő, hangulatos környezet elmélkedésre késztet minket a régi, szép és dicső korokról, amikor még az erődítmény teljes pompájával uralta a vadregényes tájat. Odafentről ugyanis csodás hegyes-völgyes panoráma bontakozik ki előttünk, amely több művészt is megihletett. Még Kazinczy Ferenc is andalgott itt, amikor 1779-ben néhány hónapot Tornán töltött joggyakornokként. Annyira magával ragadta ez a vidék, hogy még az emlékirataiba is belefoglalta. Aki tehát ellátogat ide, átélheti a nagy magyar nyelvújító érzéseit is.
Megyeháza
A Magyar Királyság legkisebb vármegyéjeként számon tartott Torna vármegyét egykor kristálytiszta vizű folyók, nemesfémeket és vasat rejtő érchegység és hatalmas erdőségek jellemezték. A tatárjárás után alakították ki az alig 600 négyzetkilométernyi, mindössze 42 települést magában foglaló közigazgatási egységet, melynek önállóságát elsősorban a megyei hivatalok támogatásához szükséges pénz nehéz előteremthetősége veszélyeztette folytonosan. Be kell azonban vallani, hogy a vármegye racionális fenntarthatósági elvek szerint nem volt teljesen életképes. Emiatt többször is próbálkoztak összevonásokkal, többek között például II. József, viszont az ő megyeösszevonása sem lett tartós. A Bach-korszakban is elvették a legkisebb megye önállóságát, míg végül 1881-ben országgyűlési döntéssel csatolták Torna vármegyét Abaúj vármegyéhez. Az értékeire és kitartására mindig oly büszke tájon élők, talán éppen a fenyegetettség miatt 1820-ban a megye anyagi erejét összesítve igen szép, reprezentatív megyeházat építettek. Ebben a hivatalok és a főispáni hivatal működött, valamint itt volt a megyegyűléseknek helyet adó nagyterem is. Amikor a megyeháza teljes fényében pompázott, a település legdominánsabb világi építménye volt, ékes dísze Torna városának, amely ma már csak nagyközség. Ez a kétszintes, kelet-nyugati irányba tájolt, U alakú, tekintélyes belső udvaros, keleti traktusában gazdasági épületrészekkel is bíró megyeház, szép példája a késő barokk, klasszicista építészetnek. Nyugati főbejárata fölé timpanon emelkedik, ebben két bőségszaru fogja közre a megyecímert: a koronás, kitárt szárnyú sast. Az egykori építtetők minden bizonnyal célzatosan faragtatták meg a bőségszarukat, hogy szimbólumuk gazdagságot hozzon a megyeházára. Sajnos a kívánságuk nem teljesült.
A romos vármegyeház belső elrendezését ma már csak sejteni lehet, az évtizedek óta tető nélkül álló, beázott termek szinte mindegyikén beomlott már a födém, ami mozdítható és újrahasznosítható volt, már mind elvitték. A megyei rend épületét szeméttel hordták tele, hol kétméternyi, hol térdig érő bűzös hulladékhegyek állnak mindenütt, benne nő a gaz, és rágcsálók hada futkározik a főispán meg a megyei hivatalnokok egykori termeiben. A II. világháború után a Jednota fogyasztási szövetkezetnek voltak itt irodái és raktárai. Ez még mindig egyféle védettséget adott, karbantartást biztosított a jobb sorsot érdemlő ingatlannak, amely sorsát még az önálló Szlovákia megalakulása előtti, 1991-ben lezajlott vadprivatizáció pecsételte meg végleg. Azóta a vármegyeház állapota gyorsan romlik.
