Sebespatak már a középkor óta ismert bányásztelepülés volt. 1830 körül az északi részének határában gazdag, jó minőségű vasérclelőhelyeket fedeztek fel. Ez lehetővé tette a bányászat fellendülését a községben.

Sok családfő kereste bányászként a kenyerét, viszont számtalanszor sajnos nem lehetett megelőzni a tragédiákat. Gyakoriak voltak a halálos balesetek vagy a bányászszakmával összefüggő kórok, mint például a szilikózis nevű tüdőbetegség, amelyet csak kevés bányásznak sikerült elkerülnie.

Sebespatak határában kezdetben az ércet felszíni módszerrel bányászták. Később, az alagutak ásásával megkezdődött a felszín alatti bányászat is. A legrégibb tárnák közé a Felső- és Alsó Artúr, az Attila, valamint a Terézia tartoznak. 1928 és 1930 között elkészült a 803 méter hosszú Artúr-altáró, amely lehetővé tette a folyamatos szellőztetést, a vízelvezetést és a bányászatot is. A kitermelés itt egészen 1982. február 26-ig tartott.

A sebespataki bányákból kitermelt érc elszállítását lovas kocsikkal oldották meg, amelyeket 1940 után kiszorítottak és felváltottak a teherautók. 1943-ban megkezdődött az ércet a rozsnyóbányai ércfeldolgozó üzembe szállító kötélpálya építése. Ezt a második világháború után, 1946-ban helyezték üzembe.

Az 5,7 km hosszú kötélpálya 1975-ig biztosította a kibányászott érc elszállítását. Az Artúr-altáró és a rozsnyóbányai ércfeldolgozó üzem közötti kötélpálya megszüntetésének oka a bányászat visszaszorulása, valamint működtetésének költségessége volt. Ezután, egészen 1982 márciusáig ismét teherautókkal szállították el az ércet.

A község határában a kitermelés 1982. március 1-jén teljesen leállt, ezzel pedig végérvényesen véget ért a bányászat Sebespatakon.

Az Artúr-altáró bejárati kapujának másolatára a falu központjában, a Rozsnyótól Csetnek felé vezető főút jobb oldalán bukkanhatunk. Az eredeti kaput a község közelében találhatjuk, azonban eléggé elhanyagolt állapotban van. A bánya gazzal benőtt bejárata autóval megközelíthető és könnyen fellelhető, ha követjük a tárnából csörgedező víz útját.